Skip to content

Hősök napja

Hősök napi megemlékezés

Május 25-én emlékeztünk a hősi halottakra.

Wass Albert: Gyertyaláng

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta:
mögöttük izzó, vérpiros csaták,
mögöttük sajgó, megtört életek:
síró gyermekek és síró anyák…

Emlékszobor… ennyi maradt csupán
belőlük, és a tűzből, mely vezette
a milliókat messze golgotákra,
és feszítette millió keresztre.

Sok régi ház hiába várja őket,
s fehér csöndjével sok fehér falu…
üzenetet nem hoz többé felőlük
fehér felhők közt a vándordaru.

Nem járnak többé esténként csodálni
kalászhullámon tékozolt csodát…
bús hazájuk elvégzett csodáit
magukkal vitték s most őrzik tovább.

Magukban őrzik. Dölyfösen, keményen,
s nem tudják, hogy a szent haza ledőlt…
Boldog halottak. Lám, mi árvábban állunk
tornyosuló emléketek előtt…

Halottak napja van ma. Rejtve, lopva
a Hargitán megszólal egy harang…
a Tátráról felel reá egy másik…
zeng-bong az éj… galang…galang… galang…
ezer kicsi harang…

Az emlékezés gyertyalángja mellett
felsorakozik óriási sorba
határon innen és határon túlról
az elesettek emlék-légiója.

Sok sápadt arc. Óh Istenem, szívünkből
de messze volt a mit sem érzés vágya…
piros rózsákat mentek megcsodálni
s megérkeztek a bíboros halálba.

Ki hinné el, hogy minden név mögött
tervek izzottak és célok lobogtak,
s hogy álmodozva, mint megannyian,
vérük titkának hordozói voltak?

Küzdtek, lemondtak, aztán újra küzdtek,
vágytak, csalódtak és megint reméltek…
Ki hinné el, hogy életük rögén
ők is csak ilyen torz meséket éltek?

Ez vőlegény volt. Ajkán csókok íze,
szívében pompás báli éjszakák…
Aztán gránátok zúgták a zenét…
aztán gránátok hozták a halált…

Ez gyermek volt még. Fák suhogtak benne,
talán szerelmes sem volt még soha…
Doberdó várta. Képét most is őrzi
kopott keretben egy kopott szoba.

Ez gyermekét hagyta itt és hazáját,
hogy a hazája boldogabb legyen…!
Ő ott maradt. A lelke itt barangol
hazát keresve, völgyön és hegyen.

Nyugosznak mind. A vérüket beszívta
a kalásztermő, szomjasajkú föld.
Mögöttük összedőlt a szörnyű Bábel,
s ami még nem volt, az is összedőlt.

S mily furcsa is: Halottak éjszakáján
a hősök lelke hogyha hazaszállna:
hány lenne, aki nem találna többé
széles e földön egy piciny hazára!

Szélvész üvölt a csíki hegyek ormán,
fekete fenyők zúgnak szilajon…
Hazájukat ha számon kérik egyszer,
mit fogsz felelni, győztes Trianon?

Mit fogsz felelni, ha Csaba vezérrel
a meg nem alkuvók seregbe kelnek,
csontváz vitézek, csontváz paripákon,
s egy bolond éjjel hazamenetelnek?!

Székely faluk harangja újra kondul,
a gyertyalángtól tüzet fog a Tátra…!
Magyarország… hányan mentek érted
örvénylő tűzbe és tüzes halálba…

Ismeretlen Testvér, ki messze földön
alszol, lelkében fűnek és virágnak.
Te már tudod, hogy hasztalan a Törvény
amit itt fent az emberek csinálnak.

Te már tudod, sorsverte zátonyodnak
magasságos, bölccsé csitult fokán,
Te már tudod, hogy örök egy a törvény:
bűn bűnhődést hord esztendők során.

Testvér, ki alszol ismeretlen sírban,
s megbékélt arcod nem láttam soha:
álmodd tovább az elnémultak álmát,
csöndes Testvérem: halott katona.

Emlékszobor. Aranyló nevek rajta,
nevek mögött egy hallgatag világ…
Ennyi sírra hogy virágot hintsek,
határon innen nem terem virág.

Határon túl kéne virágért menni…
ha már virágot hozni nem lehet,
ismeretlen, hontalan Halottak:
nektek adom e csöndes rímeket.

Debrecen, 1929